A győztesek Sovinizmusa

"Ma, ha az idegen németül kérdi tőlük a szomszéd utcát, bármilyen jól tudnak németül, szótlanul végigmérik, és nem válaszolnak. Ha az idegen nem tud csehül, beszéljen franciául - hiszen a francia világnyelv; vagy esetleg angolul, mert aki tud közülük pár szót angolul, szívesen kérkedik vele. De a német szót, melyet gyerekkorukban meg kellett tanulniuk, most hallani sem akarják. Ha több volna az önbizalmuk, ha jobban vérükké vált volna a szabadság, melyet nem is a maguk erejének köszönhettek: kevésbé volnának kicsinyesek." Kevesen jellemezték találóbban a cseh nemzeti tudat defektusait, mint korabeli regényében (Prága nincs többé, Genius Kiadó, Budapest, 1937) Fowler Wright brit író. Az, hogy Prágában nemrégiben szobrot állítottak Eduard Benešnek, mutatja, a fenti komplexusok mélyebben hatoltak be sok cseh pszichéjébe, mint gondoltuk volna. Mindezek ellenére is jó lenne, ha az időközben jobblétre szenderült Csehszlovákia egykori elnökének dekrétumairól szólva nem merülnénk bele a közhelyek és tendenciózus féligazságok mocsarába.

Mondatnók, hogy Beneš függetlenségre szomjazó hazafiból más népeket elnyomó nacionalistává, majd deportáló sovinisztává vált. Csakhogy ez így olyan, mint a szocreál klasszikusainak papírízű jellemfejlődési modelljei. Benešben - és a többi néphez hasonlóképp a cseh nemzeti mitológiában is - már jóval az önálló államiság elnyerése előtt megvoltak a többi nemzettel szembeni előítéletek, konkrét negatív tapasztalatokból levont általánosítások. Elég megnézni a cseh nemzeti reneszánsz legjelentősebb figurája, Fratišek Palacký történész munkáit, aki a népeket békeszerető és agresszív típusokra osztotta. És persze a csehek az előbbi, a németek és magyarok utóbbi kategóriába kerültek. (Lásd: Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Bp., 1998. 90. o.) Régiónk kisállamainak nemzetei kivétel nélkül létrehozták saját üdv- és szenvedéstörténetüket, a másik, "ellenérdekelt" nációval konkuráló összesküvés-elméletüket, amelyben magától értetődőn a teória konstruktőre játssza az áldozat, a démonizált etnikum pedig a tettes szerepét. Ez a mi részünkről a "nagylelkűen mindenkit befogadó magyarsággal szembeni kisebbségi hálátlanság", a csehek oldaláról pedig "egy bátor kis nép küzdelme a Habsburgok, nácik és magyar irredentizmus ellen" elfogult víziójában testesül meg. Groteszk, hogy azok ágálnak leghevesebben a beneši "kollektív bűnösség" teóriája ellen, akik különben utcát neveznének el Horthyról, és szobrot állítanának Teleki Pálnak. Mely politikusok antiszemita törvénykezése lényegét tekintve ugyanazt jelentette a zsidóknak, mint Beneš a német és magyar kisebbségnek. Az etnokrata soha nem magát a tettet ítéli el, hanem az elkövetőt. A magyar nacionalistákat nem az embertelenség bántja, hanem az, hogy ez a "fajtájukkal" történt. Ha ugyanezt magyarok tették volna csehekkel, annak feltárása számukra nem helyeslendő gesztus lenne, hanem öngyilkos mazochizmus. Az elnöki szobor ugyanazon etnokrata logika végpontja, mint 1993-ban a kormányzati propagandakampány mellett sorra került kenderesi újratemetés. Igazi demokraták a horthysta és beneši örökséget egyaránt a történelem szemétdombjára sorolják. Akik Benešt gyalázzák, Horthyt viszont megkoszorúzzák - vagy fordítva -, bűnösek a faji alapú kettős mércében. De ez sem menti a jelenlegi koalíció más irányú vétkeit, melyeket nem kompenzál a szobor miatti diplomáciai tiltakozás. Míg a jobboldal "saját" bűneinket relativizálja, addig a mostani kabinet akkor lesz szégyenlős, ha a kisebbségi magyarok elleni jogsértések eltörlésének kikényszerítéséről van szó. Ami a "fő a jó szomszédság, ne bolygassuk történelmi sérelmeinket" posztkádári reflexének szívós továbbélése. Sajnálatos módon a balliberális politikai elit túlnyomó része mai napig nem tudott kiszabadulni abból a lélektani béklyóból, hogy a Beneš-dekrétumok hatálytalanításáért folyó harc csakis valami gyanús nacionalista dolog lehet.

Mondják, és joggal, hogy Beneš centralizált nemzetállamban gondolkodott, és ez a felfogás vezetett a második világháború utáni kitelepítésekhez. Ez igaz, de a "csehszlovákizmus" egyik gyakorlati atyjának eszméi semmiben nem különböztek a szomszédos nemzetek főáramú politikai elitjeinek véleményétől. "Azon nem cseh ajkú polgártársainknak, akik ez ország területén laknak, elsősorban bele kell abba a ténybe találniok magukat, és bele kell nyugodniok abba, hogy ők egy nemzeti állam kötelékébe tartoznak, egy olyan állam kötelékébe, amely nem konglomerátuma különböző népfajoknak, hanem amelyet egy nemzet szerzett meg, egy nemzet alapított, egy nemzet nyomta rá a maga letörölhetetlen bélyegét." Vajon ki mondta ezt? Nem Beneš, bár ő is mondhatta volna. És tudjuk, ha szó szerint ilyet nem is, de kísértetiesen hasonlókat nemegyszer ejtett ki a száján. Ne játsszunk zsákbamacskát, cseréljük fel az idézett mondatban a cseh szót magyarra, és megkapjuk Tisza István egyik beszédét. Aki ezt megtudva immár nem felháborodik a szövegen, hanem mentségeket keres a szónok kimosdatására, az antidemokratikus felfogású etnokrata. A dualizmus kori Magyarország és a világégések közötti Csehszlovákia amúgy is sok rokon vonással rendelkezik. Mindkettőben voltak liberális szellemű törvények, amelyek formailag védték a kisebbségeket. A gyakorlatban viszont inkább a diszkrimináció, a minoritás asszimilációjának a társadalmi mobilitás feltételéül szabása érvényesült. A "nemzeti oldal" mindkét államban hazaárulóként bélyegezte meg azon kisebbségi aktivistákat és többségi jogvédőket, akik a megkülönböztetés okán nemzetközi fórumhoz mentek.

Nyilvánvaló egy konzekvens demokrata számára, hogy Beneš nem kaphat köztéri szobrot. De ha ő nem, akkor kaphat-e néhai miniszterelnökünk édesapja, id. Antall József, aki a Tildy-kormány újjáépítési minisztereként a kabinet 1945. december 22-i ülésén kifejtette: "...nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől..." Vagy lehet-e szobra Gyöngyösi János külügyminiszternek, aki úgy vélte, a németeket "...szükséges volna az ország területéről eltávolítani, mert csak ilyen módon lenne biztosítható, hogy többé a német szellem és a német elnyomás ne legyen úrrá az országon". (Paul Ginder: Legendák a svábok kitelepítéséről, Magyar Hírlap, 1996. febr. 15.) Érdemel-e szobrot az 1945-47-es két miniszterelnök, Tildy Zoltán és Nagy Ferenc, akik a magyarországi svábkérdés "végső megoldását" elrendelték, de minimum jóváhagyták és támogatták? Vagy Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője, aki szintén uszított a svábok ellen. 1945-47-ben a zsidók helyét a svábok foglalták el a kollektív nemzeti hisztéria ellenségképében. Ahogy a Horthy-rendszerben a zsidóság volt a felelős Trianonért, a gazdasági válságért, a magyar paraszt nyomorúságáért, úgy tették meg bűnbaknak az összes németet a náci megszállásért, a sikertelen kiugrásért, a zsidók nagy részének kiirtásáért. És ezért nem lehet csak a kommunistákat és Vorosilov marsallt felelőssé tenni. A Horthy-rendszer bukott elitjének, a jobboldali pártok vezetőinek érdekében állt, hogy a magyar társadalom jelentős részének a holokausztban játszott felelősségét egyoldalúan a hazai németekre kenje. Gyakran ugyanazok mocskolódtak a napisajtó hasábjain a svábok ellen, akik 1945 előtt a zsidók kirekesztésének lelkes hívei is voltak. De nincs ebben semmi ellentmondás. A legprimitívebb ostobaság a magyar antiszemitákat a nácik bérenceiként elkönyvelni. Részben emiatt a tévhit miatt alakult ki az a torz felfogás, hogy aki németellenes, az bizonyára antifasiszta is. Pedig Teleki és köre a német befolyást nem demokratikus, politikai, hanem ugyanúgy rasszista, faji alapon tartotta veszélyesnek, mint a zsidókét. A 30-as évek antiszemitáinak jelentős része németgyűlölő is volt. Németh László, Szabó Dezső és mások a zsidóságot és németséget egyformán mint tájidegen "fajt" tartották kártékonynak.

Miközben jogosan háborodunk fel a Beneš-dekrétumok szívós továbbélésén, ne feledkezzünk meg róla, a mi országunk se bánt különbül a svábokkal. Persze a magyar jobboldal ezer mentő körülményt sorol fel: mi legyőzöttek voltunk, Benešék a győztes koalíció tagjai. Mi csak kényszerből vagoníroztuk németjeinket, a csehek pedig önként és kéjjel. A valóság azonban messze áll ettől. Inkább az volt jellemző, hogy a magyar társadalom bizonyos rétegei ugyanolyan alja természetességgel vetették rá magukat a svábok házaira, mint egy-két évvel korábban a zsidóvagyonra. Az emberek többsége kifejezetten örült, hogy nem kell szembenéznie saját tetteivel, helyette mutogathat a svábokra. Ártatlan német származású polgárokat elhurcoltak, miközben aktív nyilasok lehettek a kommunista párt tagjai. A magyarországi Volksbundot irányító Basch Ferenccel a börtönben készített interjút ekképp vezeti be Szirmai Rezső újságíró, aki nem tartozott a véres tollú publicisták közé: "Hazai svábjaink úgy teljesítették parancsait, mint a Führer helytartójáét kell. Svábok, gerinctelen magyarok, ijedt miniszterek, riadt miniszterelnökök, gyáva vitézek körülüdvözölték, hogy üdvözüljenek általa... Ha magyarul beszél, semmi más, mint egy lefojtott temperamentummal hitelveit buzgón magyarázó magyar-német szakos tanár. Ha németül beszél, nyomban Franz Basch lesz, a Führer magyarországi helytartója." (Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Bp., 1993. 112. o.) A svábok közül tehát mindenki Hitler szolgája volt, a magyarok közül csak a gerinctelenek. Ez a hangnem akkor cseppet sem számított kirívó vagy felháborító dolognak. Ezért kár lenne csak a politikusokat elmeszelni. A korabeli magyar társadalom konformista többsége - hasonlóan a csehekhez - elfogadta ezt, ahogy korábban a zsidók diszkriminációját.

Van azonban egy dolog, ami alapvető különbséget jelent a cseh és magyar politika múlthoz való hozzáállása között. Orbán Viktor, minden szélsőjobb felé történő kacsintása ellenére óvakodik attól, hogy nyíltan és félreérthetetlenül dicsőítse a Horthy-rezsim rasszista tendenciáit. Ha a jobboldal mérvadó személyiségei pozitívan nyilatkoznak is a zsidótörvényekért (vagy a svábok kitelepítéséért) felelős politikusokról, mindig hangsúlyozzák: nem amiatt, hanem annak ellenére szeretik őket. A cseh politikusok többsége viszont meg sem próbálja "kidumálni magát". Tehát kísérletet sem tesz rá, hogy Benešt úgy mosdassa ki, hogy "követett el hibákat, a dekrétumai csúnya dolgok voltak, de alapvetően rendes ember volt". Nem, a cseh társadalom döntő többsége úgy gondolja, a beneši életmű teljes egésze vállalható, és nincs azzal semmi gond, ha rendeletei joghatályosak maradnak, nemhogy kártérítést fizessenek miattuk. Ennek oka pusztán annyi, hogy mi vesztesek voltunk, ők meg a győztes oldalán futottak. És nekik kicsit több van megengedve, mint nekünk. Meg persze benne van ebben a szocializmus hiánygazdaságában felnőtt cseh kisember frusztráltsága, látván a német turisták hozzá képest mindenképp pazar életét. Igaz, a második világháborúban Benešék oldala volt a jó, a miénk pedig a rossz. De az, ha valaki helyes ügyért harcol, nem jogosítja fel arra, hogy győzelme után embertelenségeket kövessen el. Beneš és kormánya ezt tette, és ezt a bűnt legfeljebb enyhítik, de nem teszik semmissé esetleges pozitív tettei. Akárcsak a legtöbb nacionalistát, őt sem feltétlenül vagy kizárólag a gyűlölet, hanem a nemzete iránti elvakult rajongás motiválta. Akár Lovecraft hőse, Charles Dexter Ward, Beneš is fetisizálta az ősök hagyatékát, melyet ő a két szláv testvérnép államában látott megtestesülni. Azóta kiderült, az, ha két nép egyformán utál egy harmadikat, attól egymást még nem fogják szeretni. Ez nem elég a harmonikus együttéléshez, ahogy az arab világ egységéhez sem szilárd kötőanyag a puszta antiszemitizmus mint közös nevező.

Mindenesetre úgy tűnik, az EU, ha másban nem is, egy dologban következetes: ahogy Csehországtól nem követelte meg a dekrétumok érvénytelenítést, ugyanúgy Törökországtól sem várja el az örmény genocídium miatti bocsánatkérést. A pragmatikus gazdasági szempontok, az USA-val való rivalizálás, egy új, kontinensnyi méretű birodalom létrejötte a jelek szerint fontosabb. De akkor ne várjuk el, hogy az Unió tisztelhető morális közösséggé is fejlődjön.